Moon love- 30. fejezet

Na és itt az utolsó fejezet... Kérek légyszi komikat, megérdemlem szerintem... xD Remélem meghat titeket a vége xD Remélem imádtátok a törit, mert én igen. Még lesz egy külön bejegyzésben búcsú, meg köszönetnyilvánítás, úgyhogy annak nem itt a helye :) Puszi, Florence

Rosalie

- Te ki vagy?- kérdezte Jacob. Kíváncsian figyeltem. 
- A fiad- közölte, majd egy lépést tett felénk.
- Nekem... Nincs.. Fiam- sziszegte dühtől izzó hangon.
- Pedig én is létezek, és tudom, hogy Te vagy az apám- ragaszkodott az ismeretlen az igazához. 
- Ki volt az anyád?- vonta föl a szemöldökét szerelmem.
- Barbara Hale- közölte természetesen, Jake pedig megfeszült.
- Lehetetlen.
- Pedig élek.
- Nem vagy az én fiam. Lehetetlen.
- Pedig nagyon is hasonlítunk. Nézz csak rám- és igaza volt. Valóban, mintha csak kiköpte volna Jacob.
- De nekem nem lehet gyerekem.
- Már miért ne lehetne? A vámpír nők valóban nem szülhetnek gyereket... de egy embernő képes kihordani egy vámpír férfi gyerekét, más kérdés, hogy nem éli túl- a mondat utolsó részénél szomorú és dühös volt.
Jacob csak csendben állt és nézett maga elé. Szinte hallottam, ahogy kattan valami az agyában. Nem kellett Jazz képessége ahhoz, hogy tudjam, most bűntudata van- elég volt ránézni.
- Ki volt az anyád?- tette fel az utolsó kérdést.
- Barbara Hale- felelte az idegen, aki mostantól annyira nem lesz az...
- Mi a neved?- kérdeztem most én, mire rám kapta a tekintetét.
- Zachary Black- válaszolt, Jake pedig elmosolyodott. Odasuhant a fiához és átölelte, Zac pedig viszonozta. Aztán elváltak.
- Hadd mutassam be a barátnőmet, Rosalie Hale-t. Ő az anyád nagynénje volt, bár nem ismerték egymást- mutatott be engem, én pedig félénken kezet fogtam vele. Végül is az előbb megtámadott...
- Nyugalom, nem fog többet előfordulni- nyugtatott meg, én pedig rámosolyogtam.


Edward

 - Ő itt Jane Volturi. Vagyis mostantól esetleg Jane Cullen...- mosolygott angyalian Bella. Viszont mikor ránéztem a mellette álló lányra, Bella mosolya többé nem varázsolt el, de ha még a feje tetejére áll, akkor sem érdekelt volna. Ez a lány gyönyörű volt, nem lehetett a gonosz Jane Volturi! Ő még nem nézett rám, de amikor rám emelte a félig már aranybarna szemeit, csodálkozást véltem felfedezni a tekintetében.
Innen pedig már nem volt megállás az első csókig, ami két nap múlva be is következett.... (bocsi, hogy nem írtam erről részletesebben, de nem volt időm rá :/ - a szerk.)


/Pár hónappal később, karácsony, Carlisle szemszög..)


- Alice, készen vagy már?- toporogtam az ajtó előtt idegesen. Szerelmem még mindig nem volt készen, pedig már itt voltak a vendégek, és fogadnunk kellett volna Őket. A vendégek alatt a Denali klánt értem.
- Várjál már, ez nem egy egy perc alatt! Eddig a csajokat kellett elkészítenem- hallottam a duzzogó hangot, én pedig elmosolyogtam magam. Csendben vártam megint öt percet, majd hallottam az ajtó felé közeledő lépteket és nyílt a fürdőszoba ajtó.
Alice gyönyörű volt, egy lila koktélruha volt rajta, a haja- mint mindig- fel volt zselézve, a sminkje enyhe, visszafogott volt, és a lábát egy gyönyörű, pántos, magassarkú, fehér szandál díszítette. Egyszerűen mesésen festett.
- Gyönyörű vagy- húztam oda magamhoz, hogy egy csókot nyomjak a szájára, de nem engedte.
- Alice!
- Hmmm?- kérdezte, már az ajtóban állva. Fújtattam egyet, majd utána indultam.
- Te mondtad, hogy siessünk le!- pislogott ártatlanul, mire elmosolyodtam. Egyszerűen gyönyörű ez a nő!


Esme

- Emmett!- böktem meg, mikor az ajkaimról áttért a nyakamra.
- Hmm?- motyogta bele a bőrömbe, én pedig elnyomtam egy sóhajt.
- Gyere- húztam magam után, majd lementünk a nappaliba. Carmen azonnal magával ráncigált fát díszíteni- eddig is vele voltam, de ki kellett mennem megnézni a mézeskalácsot. Szokásunk, hogy karácsonykor mindig sütök mézeskalácsot. Miközben díszítettünk, arról beszélgettünk, hogy végre Tanya is megállapodott. Ezért is nem velünk tölti a karácsonyt, ugyanis most nincs itt. Irina és Kate pedig boldogan viháncolnak Bellával, Alice-szel, Rose-zal és Jane-nel, bár utóbbival még kicsit félénkek...

Alice

Már éppen az ajándékok átadásán volt a sor, mikor csöngettek. Azonnal szaladtam ajtót nyitni, és csodálkoztam, hogy nem láttam előre a látogatót.
  Mikor kinyitottam azonban hatalmas meglepetés fogadott, és azt hittem, képzelődöm. Az ajtó előtt ugyanis Harry Potter állt, és a varázspálcáját tartogatta a kezében. Elnevettem magam. Biztosan egy gyerek beöltözve! De hogy kerül ide, ebben a hóesésben!?
- Szia Alice. Beengednél?
- Hát te ki vagy?
- A nevem Harry Potter, de erről te is tudsz- vigyorgott rám, majd befurakodott mellettem.
Vissza álltam kedvesem mellé és onnan figyeltem az idegent. Most mit csináljunk vele?
- Cső Cullenek és Denaliak. Bocsesz, de ezt kell tennem, ez a feladatom. Meg aztán titeket senki nem fog hiányolni, hiszen vérszívók vagytok. Jó nyugodalmat a pokolban.
Aztán a következő pillanatban hatalmas fény villant, de a szememet becsukni nem tudtam, akárhogy is próbálkoztam, de ebben nem csak a megdöbbenés játszott közre. A fényben végül megláttam Harry Potter gonosz vigyorgását, miközben ördögien felkacag. Nem értettem semmit, a következő pillanatban viszont már nem voltam ott. Elvesztem... Elvesztünk!


Na, leestetek a székről a röhögéstől, vagy döbbenten ültök? xD