Moon love- 23. fejezet

Sziasztok! És íme, itt a 23. fejezet... Úgy tervezem, hogy 30 fejezetes lesz, de még minden változhat ugyebár... Soha nem lehet tudni. Köszi a komikat! Mostantól 11 komi a komihatár :D Sorry!
Ez a fejezet... lehet, hogy egy kicsit nem lesz érthető... de.. khm. Eléggé furcsán érzem mostanában magam, és valahogy ez történik a fejezetben. Megőrültem... xD Rosalie és Jacob szemszög direkt nem volt benne :D
A dizimbe szerelmes vagyok... úgyhogy nem bántani!!!

                                          23. fejezet
                                             Tudod,van aki némán ül,
                                             Van aki megőrül,
                                             Van aki tűr, és van, aki elmenekül,
                                            De néha van aki küzd, és néha van aki nyer,
                                            Ha kell belehalok,de nem adom fel.
Bella

 Menekültem innen. Jane és a többiek úgy néztek rám, mintha őrült lennék, de lehet, hogy igazuk volt...
Azt akartam, hogy minél előbb hagyjuk el Seattle-t, és emiatt nem átallottam bevetni a képességemet sem. Csak kerüljek minél messzebb Seattle-től, Jasper-től... az emlékektől és életem legfontosabb személyétől.
Reménykedem benne, hogy egyszer még együtt leszünk majd... de nem most.  Még nem vagyok túl a múlton... Túl gyors volt minden.
Még a látszat ellenére nem tettem túl magam azon, hogy Edward annak idején lefeküdt Alice-szel. Hogy nem voltam elég neki.
Fáj, borzasztóan fáj. Talán még szeretem Őt is...
Igen, emberek, valóban meginogtam. Eddig egész biztos voltam benne, hogy nem szeretem már, de most már nem annyira vagyok biztos a dolgomban. Hiszen emiatt menekülök. De Jasper... Ő a mindenem.
És nem tettem túl magam a családom széthullásán.
És ebben a pillanatban hasított belém: Mit csinálok? Elfutok a problémák elől. Csak mert nem úgy alakult valami, ahogy elterveztem.
Semmi nem úgy alakult- gondoltam magamban keserűen. De akkor is... Mindig, életem minden egyes kibaszott pillanatában azért harcoltam, hogy úgy alakuljon minden, ahogy én akarom.
De végül is miről szól az élet? Nem erről? Azért küzdesz, hogy aztán úgy halj meg, hogy olyan életet éltél, amilyet elterveztél- embereknek.
De a vámpíroknál miről is szól mindez? Hát ez az... a nagy semmiről. Ha van szerelmed, akkor róla... de ha nincs, akkor soha nem tudod meg, mi az az érzelem.
Megálltam. Az avar és a föld a lábam alatt felgyűrődött, ahogy előre csúsztam a hirtelen fékezés miatt.
A köpenyemet suhogva kaptam le magamról. A többiek, Jane, Alec, Felix és Dem meglepődve néztem rám.
- Mit csinálsz, Bella?- kérdezte végül Alec.
- Én nem megyek vissza Volterrába- jelentettem ki.
- Hogy képzeled?- kérdezte felháborodva Jane.
- Rendbe hozom az elcseszett életemet... aztán talán még egyszer visszatérek hozzátok. Puszilom Vick-et !- dobtam a kezébe a köpenyem, majd a következő pillanatban már nem voltam a helyszínen...

Jasper

Nem... szeret...
Mit tettem ebben a kibaszott életben, hogy senki nem szeret? Mindenki átgázol rajtam!? Miért?
Úgy döntöttem, senkinek nem jó az, ha én élek még ezen a földön... mi lehet hatásosabb halál a Volturinál? Nincs miért életben hagyniuk.
El is indultam, felültem az első utamba akadó repülőre, ami Firenzébe ment. Bella emlékétől már Seattle-ben elbúcsúztam és már nem is akartam rá gondolni. Nem akartam semmire sem gondolni. Hiszen miért akarnék én rossz dolgokra gondolni?
Csak is rossz dolgok léteznek ezen a cseszett földön. És a szerelem a legrosszabb... Mindig elbassza az életedet és nem marad utána semmi, csak tátongó űr a belsődben.
Ha küzdesz ellene túléled. Ha nem... akkor rosszabb a méregnél.
De mégsem akarom elfelejteni...
 Egyszer olvastam egy idézetet, valahogy így szólt: "A múltadon már nem változtathatsz, akárhogy is akarsz, a múltad örökké emlék marad, s azt elfelejteni ne is akard, mert hiába történt sok rossz dolog, voltak benne édes pillanatok."
Igen, így szólt. És ez igaz.
Nem fogom elfelejteni sem Alice-t, sem Bellát... Hiszen miért akarnék én szabadulni tőlük?
Kit érdekel ez az egész? Engem nem... Talán. Vagy nagyon? Áhh, hagyjuk... Megőrültem.

Jane (ez a szemszög azért lesz benne, mert Annabella mondta, hogy írhatnék egy ilyet is)

 Most mit mondjak A Mesternek? Így nem kerülhetek a szeme elé! Ez a Bella egy idióta. Hát megfojtom...
Viszont életemben először megkedveltem valakit, és az Ő volt. Nem félt tőlem és szívesen volt velem. Ez rendkívül furcsa érzés volt, és a monoton életem után nem volt könnyű megszokni.
Őszintén, Én nem vagyok az a barátkozó fajta és ha tehetem, alá teszek a vámpírnak, de Bella más volt... Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy barátok legyünk egyszer.
Chh... egy Cullennel? Mire észbe kaptam volna, eltűnt.
- Jane?- kérdezte félve bátyám. Na igen, most nem a barátságról kéne elmélkednem, hanem arról, hogy azt a hülye fruskát vissza szerezzem.
- Keressük meg!- morogtam rájuk, mire rögtön eltűntek mellőlem.
De innen hogyan? Ha megtudja, hogy keressük, nem kerül nagyobb erőfeszítésébe és máris a világ másik felére kerül.

 /Hat óra múlva/
Ha a kezeim közé kerül az a vámpír, nem lesz feje!- fortyogtam magamban, miközben futottunk haza felé. Félek.
Mit tegyek? Így nem kerülhetek Volterrába! Megölnek! Na jó, talán azért azt nem, de könnyen lehet, hogy kicsit rosszabb sorom lesz. Végül is most én vagyok a vezető, és nekem kéne ügyelnem a csapatra.
Már egészen közel járunk. Jobban mondva itt vagyunk a város szélén.

Bent azonnal a Nagy terembe mentünk, ahol A Mester végig nézett rajtunk, majd összevonta fekete szemöldökét.
- Isabella hol van?- kérdezte nyugtalanul.
- Nos... khm... Isabella út közben levált tőlünk és nem tudtuk megkeresni. Annyit mondott, hogy nem jön vissza, hanem rendbe teszi az életét, aztán elillant, Mester- mondtam cérnavékony hangon.
Egy ideig semmit nem lehetett hallani a teremben, mindenki a vezetők válaszát várta.
Végül A Mester hangja hallatszott, újra.
- És ezt hogy gondolta? Ti hogy gondoltátok?- kérdezte nyájasan, de már ismertem annyira, hogy tudjam, igazából nagyon is dühös jelen pillanatban. Mindenki mélyen hallgatott.
- Isabellát megkerestetjük, Ti pedig két hétig elő ne merjetek jönni a szobátokból, ha csak nem hívatunk titeket!- oké... de legalább nem végeznek ki minket. Két hétig viszont nincs vadászat. Az elég hosszú idő...

Jasper

A Nagy teremben álltam a három vezető és a többi Volturis körében. Aro ítéletére vártunk mindannyian.
- Rendben van- mondta. Éreztem a képességemmel, hogy valaminek nagyon örül.
Előtte ugyan olvasott a gondolataimban... lehet, hogy Bella kell neki?
Mindegy...
Viszont mielőtt kezdetét vehette volna a kivégzés, és ezzel egyetemben az én utolsó perceim, nyílt a vastag ajtó és egy vékony, kislányos hang nagyot kiáltott...