Moon love- 5. fejezet

Tudom hogy késtem, de ennek egyszerű oka van: néha már nem tudom észben tartani, hol mikor van friss:/

Jasper

Egyszerűen csak itt hagyott... Nem értem. De nem akarom követni, mert félek, rátámadnék Victoriára.
Leültem oda, ahol az előbb Bell ült. Éreztem még az illatát.
Nem tudom követni az én, saját érzéseimet. Pedig másokét remekül viselem és tudom is, de a sajátom már nehezebb ügy.

Végül úgy döntöttem, hogy kezd valami kibontakozni bennem, Bella iránt. Rájöttem, hogy több akarok neki lenni a legjobb barátjánál. Sokkal több. Én akarok lenni a legjobb barátja, a férje, a szerelme. A mindene.
Vissza mentem a házhoz, de tudtam, most nincs rajtam a pajzs, így nem gondolkozhatok szabadom. Gondolatban dudorászva léptem ki a fák közül és mindenki a kertben volt.
- Na, mi volt?- kérdezte Esme.
- Semmi, telefonált és elment- hazudtam szemrebbenés nélkül.
- És hova ment?- kérdezősködött idegesen Edward.
- Nem tudom!- adtam az ártatlant.
- Ne hazudj!- mordult rám.
- Miért is hazudnék?- kérdeztem kedves hangon.
- Nem is tudom...- mondta villámokat szóró szemekkel.
- Tudod mit? Higgyél amit akarsz, nem igazán érdekel...- mondtam, majd a szobámba suhantam. Elővettem egy könyvet és leültem olvasni.
Már csak száz oldal volt hátra, mikor kopogtak.
- Nyitva van!- mondtam kicsit sem érdeklődő hangon.
- Szia!- jött be Alice.
- Mi újság?- kérdeztem még mindig a könyvet fürkészve.
- Nem is tudom... a férjem nem beszél velem, vagy legalábbis nem úgy, mintha a házas társa lennék. A legjobb barátnőmnek már nem vagyok a legjobb barátnője, de ezen kívül semmi!- fakadt ki. Dühösen összecsaptam a könyvet, majd ledobtam a földre.
- És mit vársz tőlem? Én csaltalak meg? Mert ha jól tudom, Te voltál. De javíts ki kérlek, ha tévedek. És csodálkozol, hogy Bella már nem úgy néz rád? A férjével feküdtél le, többször is- mondtam csöndes, vészjósló hangon.
-  És szerinted nem sejtem, mi történt a szigeten? Szerinted nem tudom, hogy megtettétek? Mert de, igen!- ha a szemével ölni tudna...
- Elmeséljem, hogy mit csináltunk? Hogy egy kicsit felejtsünk, háborúztunk egymással. Ha nem éppen ezt csináltuk, akkor kieszeltük, mit tegyünk. Egészen vicces helyzetek jöttek ki belőle- kuncogtam fel pár emlék hatására.
- És megtudhatnék pár ilyen emléket?- kérdezte még mindig dühösen Alice.
- Ezt látni kellene, elmesélni nehéz- nevettem fel most már hangosan.
- De én láttam, amit láttam!- ellenkezett.
- Ez nem lehetséges, mert Bella blokkolta a képességeset. És ha tudtátok volna, akkor megjelentetek volna a szigeten- tettem hozzá győzedelmesen, majd eldőltem az ágyon és a kezembe vettem a könyvet.
- Lehetetlen alak vagy, Jasper Hale!- mosolygott.
- Ez lehet, hogy így van- nem mutattam semmi érdeklődést, lekötött a könyvem.

Bella

Amikor megláttam régi barátaimat, felsikkantottam és a nyakukba vetettem magam. Először Victoriát fojtottam meg majdnem, majd Laurent-et.
- Elmegyek vadászni, eléggé régen voltam- jelentette ki Laurent.
- Rendben!- vágtuk rá egyszerre Victoriával.  Amikor elég messze ért, lehullt az álarc és megláthatta az igazi arcomat: egy kétségbeesett, fájdalmas arcot.
- Mi a baj?- kérdezte.
- Üljünk le!- jelentettem ki, majd lehuppantam a talajra- Edward megcsalt.
- Mi!?- olyan képet vágott, mintha sokk érte volna.
- Jól hallottad. És tudod kivel?- kérdeztem. a fejét rázta.
- Alice Cullen-nel. Na, hogy hangzik? De még csak nem is ez a rossz, mert ráébresztett, hogy már kihűlt a nagy szerelem. De viszont bele szerettem Jasper Hale-ba- na, most már van oka sokkot kapni.
- Alice Cullennel? A saját húgával? És te meg Jasper..?-
- Igen... és az az igazság, hogy amikor Jazzel elutaztunk ketten... szóval... érted. Lefeküdtünk- hajtottam le a fejem.
- Ez bosszúból volt?- vonta fel a szemöldökét.
- Nem, egyszerű véletlen- ráztam hevesen a fejem.
- Én nem hiszek a véletlenekben!- jelentette ki a szemléletét.
- Oké, akkor nem véletlen volt, de nem is bosszú- mondtam.
- Tudod mit? Én azt mondom, hogy oszd meg vele, hogy szereted. Az egyenes út mindig a legjobb- mosolygott.
- De Én már nem nomád vagyok! Nem menekülhetek csak úgy el mindig! Ők a családom...- ellenkeztem. Valójában az is közre játszott, hogy féltem. Féltem attól, hogy Ő nem érez így.
- Vagy csak egyszerűen gyáva kukac vagy!- vigyorgott most már.
- Is-is...- vallottam be szégyenlős hangon.