Moon love- 4. fejezet

Bella

Ijedten fordultam hátra és láttam, hogy Edward tart a karjaiban. De most nem éreztem a bizsergést amikor hozzám ér. Más karok ölelésére vágytam.
- Mit akarsz?- kérdeztem hűvös hangon.
- Bella, tudom, hogy haragszol rám...
- Nem, nem haragszom rád, se Alice-re. Sőt, örülök, mert ez ráébresztett, hogy nekünk nem egymás mellett a helyünk. Hogy a kapcsolatunk már régen kihűlt. Ha bele gondolsz rájössz: Régen mindig csináltunk közös programokat, ha mást nem, csak kézen fogva sétáltunk az erdőben. De az utóbbi két évben szinte már csak a szexről szólt minden. Így vissza gondolva nem voltam boldog. Csak áltattam magam, ahogyan Te is. Régen szerettük egymást, de ma már nem így érzünk. Tudod, olyan ez, mint az embereknél. Bele szeretsz, hozzá mész, majd amikor már nem szereted, elválsz tőle. Nincs ebben semmi. Fájni se fáj már. Csak mondhattad volna, hogy nem kellek neked és... Akkor talán még békésen is megoldhattuk volna- ez elég hosszú szónoklat volt.
- Nem, nincs igazad! Én szeretlek! Csak...- a szájára tettem az ujjamat. Nem akarom, hogy hazudjon.
- De, mindketten tudjuk, hogy igenis igazam van. És ha most hagysz, akkor elmennék vadászni- mondtam, majd ott hagytam.

Két óra múlva már otthon voltam. Sokkal jobb kedvem volt.
A nappaliban találtam Jazz-t és Em-et. Ha ránéztem Jazz-re, eszembe jutott az együtt létünk, hogy úgy bánt velem mint egy hímes tojással.
Most viszont nem. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Engedtem a csábításnak, úgy is kezdenek gyanítani valamit.
Amikor rávetettem magam, először meghökkent, majd szorosan a karjaiba zárt. Emmett tapsolni és fütyülni kezdett, Én pedig vigyorogva álltam fel. Meghajoltam, majd észre vettem, hogy mindenki a szobában van.
- Na, ez elég bizonyíték, hogy nem volt és nincs is köztünk semmi?- kérdeztem.
- Hát... mondjuk. De azt nem mondtad, hogy nem is lesz!- vigyorgott kajánul.
- Akkor ünnepélyesen megesküszünk, hogy nem is lesz!- ölelte át a vállam Jazz, Én pedig puszit nyomtam az arcára. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de majd megszokom.

Jasper

A képességem nélkül is éreztem, hogy Bellát zavarja ez a testhelyzet, viszont mosolyogva nézett a családunkra. Olyan szép!- igen, erre azért gondolhatok, mert amióta Bellával lefeküdtünk, rajtam tartja a pajzsát, hogy nehogy Edward meghallja. Egyikünk sem szeretné, ha rájönne akárki a családból.

Másnap reggel, Bella szobájából veszekedés hangjait hallottam, de olyan halk volt, hogy nem hallottam tisztán. Közelebb merészkedtem, majd onnan hallgattam.
- Már pedig igenis be fogom adni a válópert. Nincs vita!- hallottam egy határozott női hangot.
- Nem engedem! Nem megyek bele!- ellenkezett Edward. Csattanást hallottam, majd egy hangos puffanást. Azonnal berontottam. Ha az az állat megütötte... De bent nem várt látvány fogadott: Bella támadó állásban állt, míg Edward felvette a védekező állást. Ha nem éppen a szemem előtt történne, akkor talán még nevetnék is ezen az egészen. Bella felmorgott, majd elrugaszkodott egyenesen Edward felé. Viszont vele egy időben Én is cselekedtem és mielőtt még neki ronthatott volna a férjének, elkaptam. A lendülettől azonban kiestünk az ablakon mind ketten. Nem úgy tűnt, mintha Bellát zavarta volna. Erősen tartottam, hogy ne menjen neki még egyszer a bátyámnak, bár nem éppen Ed-et féltettem, hanem Bellát. Egy időre lenyugodott, majd mikor már nem szorítottam annyira erősen, kitépte magát a karjaim közül és befutott az erdőbe. Még hallottam, ahogyan megnyom egy gombot a telefonján, majd az kicsöng és bele szól valaki.
- Halló?
- Szia! Össze tudnánk futni valahol?- kérdezte lágyan csilingelő hangján. Teljesen bekerített a kíváncsiság, így intettem a többieknek, majd csendesen elindultam Bella után. Éppen a telefonban beszélt az illető, de ahhoz túl messze voltam, hogy halljam mit mond.
- Szóval akkor rögtön indulok. Szükségem van valakire, aki megért- ez szíven ütött. Mi az, hogy valakire, aki megért? És ki ez egyáltalán? Eszembe jutott, hogy Bella egy ideig vámpírként élt, nélkülünk. És soha nem mesélte el, hogy mi történt vele. Utána futottam és elkaptam a derekánál.
- Engedj el, a rohadt életbe!- kiáltotta magából kikelve.
- Sss! Nyugi, én vagyok az!- suttogtam nyugodtan.
- Ohh... Nem baj, Te is engedj el!- mondta, most már nyugodtabban.

Bella

- Kihez mész és hova?- kérdezte Jazz szinte minden előzmény nélkül.
- Senkihez és sehova!- pislogtam ártatlanul.
- Pedig hallottam- erősködött.
- Oké... Elmesélem a történetem!- egyeztem bele abba, amiről soha nem beszéltem senkinek. Leültem egy fa tövébe és felhúztam a térdeimet- Szóval az egész egy iskola utáni napon történt. Mindössze két nappal a távozásotok után. Én próbáltam össze szedettnek mutatkozni, de legbelül össze törtem. Nem beszéltem, nem csináltam semmit, csak iskolába jártam. De nem kellett sokáig ezt csinálnom. Éppen szálltam ki a kocsimból otthon a ház előtt, amikor felkapott valaki és bevitt az erdőbe. Ez Laurent volt. Vissza ment Victoriához, hogy rajtam bosszút álljanak. Messze voltunk a háztól, Laurent pedig ott hagyott.
Tíz perccel később mindketten megjelentek. Persze gonoszságtól csillogott a szemük. Victoria elkezdett játszadozni velem, de nem érdekelt. Valójában örültem, hogy végre ott van a halál. Aztán mikor már több sebből véreztem, elkezdett kérdezgetni. Jobban megismert, megkedvelt. Nem igazán értettem a viselkedését. Majd egyszer csak megharapott.
Három nap után felkeltem és másképp láttam a világot. Sokkal jobb, könnyebb volt. Victoria megkérdezte, hogy velük maradok-e. És Én igent mondtam. Igen, jól gondolod: embereket öltem. És örömömet leltem benne. Valóban van egy részem, ami kegyetlen. Úgy éreztem, ha egyszer találkozok Edwarddal, szétrúgom a seggét, majd megölöm. A mának éltem, nem érdekelt a tegnap vagy a holnap. De aztán egyszer csak felbukkantatok... És én nem tudtam ellen állni. Persze Victoriának szóltam, hogy elmegyek, s azóta is tartjuk a kapcsolatot. Amikor egyedül maradok, akkor bizony vele telefonálok- mosolyodtam el a végére- És most találkozóm van vele Seattle közelében, szóval én indulok. Szia!- köszöntem elválaszt sem várva, majd elsuhantam, hogy találkozzak régi barátaimmal.